sangel’s diary

nem tudom, hogyan vagytok ezzel, de nálam esik. Iszonyatosan esik.

Van egy utca a házunk előtt. Ha jobban belegondolok, minden ház előtt van egy út vagy utca, de ez az utca nem olyan, mint bármelyik másik, ha ugyanis esik az eső, ebből folyó lesz.

Látta már az utcát az önkormányzat, merthogy hozzá tartozik a felület. Ezért is szeretem az önkormányzatokat. Mert látnak. Tisztán látnak. Olyan tisztán, hogy jutalmul meghívnám őket egy hetven méteres úszóversenyre. Lehetne ez a kerület világhírű uszodája, mert ilyen egybefüggő vízfelülete aligha van más önkormányzatnak. (Nyilván van, de azokat még nem láttam) Ám mire kiérnének a hivatalnok urak és asszonyok, mert előbb-utóbb kiérnek, van nekik szolgálati idejük, ügyintézési menetrendjük, előjegyzési naptáruk, és ők elvégre is értünk vannak, mi tartjuk őket, átvitt értelemben mi is fizetjük őket, adóból meg ki tudja még miből. A gond csak ott van, hogy mire kilátogatnak az utcába, már csak a szárazon járnak. Elpárolog az esőből lett medence, szép, száraz utca marad utána, ha jó sok napsütés után jönnek, még port is ver a kocsijuk kereke.

Mi itt a gond…, tárják szét a kezüket. Semmi, gondolom ilyenkor, tényleg semmi.

Nézzétek el hát nekem, ha azt kívánom, essen ez az eső még jó sokáig, legalább addig, hogy lássák a hivatalnok urak és asszonyok, milyen szép az ő kerületük, lám, a természet még uszodát is teremt nekik. Azt nem tudom, mit tennének,  örülnének-e az álló víznek…  de talán igen, hiszen amúgy is abban élnek.

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok.

Mentem az autóval, szűk utca volt. Jobbról parkoló autók sora. Észleltem, hogy megmozdul egy közülük, de olyan közel voltam már, hogy fékezni sem volt időm. Az autó kiindult, éppen akkor, amikor mellé értem.

…és ekkor csak azt éreztem, hogy valamilyen erő visszatolja az induló autót. Olyan érzés volt, mint amikor két mágnes azonos pólusait közelíted. A furcsa csak az volt, hogy éreztem a taszítás erejét, ám az autóm nem változtatott irány, arra ment, amerre vezettem, előre, s csak a tolató jármű gurult vissza a helyére. Olyan volt, mintha visszapattant volna egy erőtérről vagy energiapajzsról.
Aki ismer, az tudja, józan gondolkozású ember vagyok. Nem tartozom a vakon hívők táborába, sőt, szkeptikus vagyok és elemző – de erre az érzésre és történésre még nem találtam magyarázatot.

Még az is lehet, hogy a tolató autó sofőrje időben észrevett, és visszament a helyére.

A FIÚ

Láttam a hőst az aluljáróban. Fiú volt, alig tíz éves. Az anyukája kezét szorította. Az anyuka a barátnőjével beszélgetett. A fiú csak állt és bámult előre. Egy férfit nézett, két méterre feküdt tőlük. Oldalsó pózban, a szürke grániton, ahogyan a római előkelők heverésztek lakoma után.

– Adnál egy kis pénzt, kisöreg?

A fiú csak állt. Szorította az anyja kezét. Aprót lépett hátra, alig észrevehetőt, de a férfi a földön észrevette.

– Ne féjjél tőlem! Csak egy kis aprót szeretnék. Kérjél már anyukádtól!

Rántott egyet a fiú az anyja karján, mintha a csengő zsinórját húzná.

– Mit akarsz, kisfiam? – nézett le az anyuka a magasból.

– Pénzt – felelt helyette a földön fekvő alak. – Csak egy százast.

Ráemelte tekintetét az anyuka a férfire.

– Nem szégyelli magát?!

A férfi láthatóan nem pironkodott. Állta a nő pillantását. A fiú időközben az anyja mögé lopakodott, átkarolta a lábát, és egyik szemével kukkolta a férfit.

– Halálra rémisztette a gyereket! – folytatta az anyuka.

– Ugyan már, csak egy százast kértem, mi az magának?

– Száz forint, ha tudni akarja.

– És a gyerekének adna ennyit?

– Semmi köze hozzá! – felelte az anyuka, majd intett a barátnőjének, és karon fogva a fiút. Elindultak a kijárat felé. A fiú esetlenül botladozott utánuk, minduntalan hátra fordult, hogy lássa a földön fekvő alakot. A férfi integetett, a fiú csak bámult.

A lépcsőnél rántott egyet a fiú az anyja karján.

– Anyu, adnál nekem száz forintot?

Csönd volt a válasz. Értetlenül bámult a két nő a magasból.

– Anyu, csak egy százas.

– Az éppen száz forint, kisfiam… Csak nem akarod oda adni annak férfinak?

A fiú bólintott.

Tanácstalanul állt a két felnőtt a lépcső előtt. Rohant a város mellettük, lábak surrantak, cipők kopogtak.

– Végülis csak egy százas… – szólalt meg a barátnő, és elővette a pénztárcáját. Kotort benne, majd kiemelt egy százast.

Megragadta a pénzt a fiú, szorította apró markában, és sietős léptekkel a férfihez futott.

– Tessék! – nyújtotta előre tenyerét, közepén ott pihent az érme.

– Miért adod nekem? – kérdezte a férfi, szipogott hozzá.

– Mert ez éppen száz forint.

Kinyújtotta hosszú ujjait a férfi, de nem vette el a pénzt.

–Legyen a tiéd! – mondta.

Nem értette a fiú, miért nem kell a férfinak a pénz.

– Vegyük úgy, hogy nekem adtad, és mégis tartsd meg.

– Miért?

– Mert ez éppen száz forint, kisöreg – mosolygott a férfi, de már nem volt olyan határozott. Felült, majd fel is állt, hogy lássa, hogyan fut vissza a fiú az anyjához. Még akkor is a lépcsőt nézte, amikor már nem volt sehol. Sem a fiú, sem az anyukája. Csak a város rohant, lábak surrantak, cipők kopogtak mindenütt.

Azt ígértem, jelentkezem, de hogy ennyire elcsúszok ezzel, nos, én sem gondoltam.

Régi mondás, hogy ember tervez, isten végez, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy csak azokkal a dolgokkal foglalkozom, amiket értek, így csakis annak tudható be távolmaradásom, hogy nem írtam semmit a blogomba.

Jó hír viszont, hogy megjelent egy új novellám a Galaktikában, a 219-es számban. Címe: Ceterum censeo.

Nem is akarom titkolni, hogy ebben az írásban a Mellékhatás terjesztőjének állítok emléket. Egy szerző ugyanis, ha nem érti a terjesztő logikáját, két dolgot tehet – és most kérek mindenkit, bocsássa meg nekem, hogy nem akarom bántani. A magam módján azonban azt teszem, amit szeretek: írok. A többi tényleg a gonnonok dolga…

elnézést kérek, amiért eltűntem ennyi időre, de okom volt rá, nem is kicsi.

Elindult az internetes magazinunk, a zóna, és annyi időmet elvitte a lendület, hogy ide írni nem maradt erőm.

Úgy voltam az indulással, mintha a hipertérbe ugrottam volna, és csak mostanra vettem volna fel az utazási sebességet. Nem állítom persze, hogy egyenes vonalon haladnék egyenletes sebességgel, de látom az utat, melyen járok, és látom a célt, ami felé tartok.

Kis ajándék a mi kicsiny virtuális kolóniánknak – értsd: sf, alias sci-fi – , hogy megírtam Antal Józsi Diagnózisának ajánlóját a zónába, mert – bár tudom, vagytok ezen más véleményen – ez egy igen fájintos kis olvasmány. Nyilván nem annyira olvasóbarát, de aki tud olvasni, az látja ezt is – és annyira nem apró a szöveg, mint László Zoli Nagatéjánál, ahol a könnyem folyt, amint betűztem a mondatokat, pedig a szemem, akár a sasé, megmondta a szemész is – de lehet, hogy csak udvarolni akart, mert nő volt, meg csinos is, de ez most nem tartozik szorosan ide…

Szóval, újra a fedélzeten, és hamarosan újabb mindennapi hősöm lép a színre!

AZ ARA

Láttam a hőst a bolt előtt.

Zöldéges volt. A nő is, a bolt is, de a bolt most nem fontos.

Aprócska nő állt a járdán, aligha nőtt másfél méternél magasabbra. Megjegyeztem termetét, mert jóval magasabbnak látszott 150 centiméternél, és ennek oka alighanem a benne lakozó boldogság volt.

A boldog ember mindig magasabb a boldogtalannál.

A nő csillogó tekintettel bámulta az ajtóban terpeszkedő tulajdonost, miközben a szája ezeket a szavakat formálta:

– Sietek, ígérem!

– Kellesz is, úgyhogy siess!

Tekintélyes hang volt a tulajé, öblös, mint a kifutni készülő gőzhajó kürtje. A mélyről fakadó, torkon átszaladó, zengező basszus ilyen. Ettől lesznek hosszú éltűek a hangok. Kicsusszannak, remegnek egy pillanatig, olykor egy percig is a levegőben.
Nem is oszlottak el a férfi szavai a szélben. A siess például megállt az asszony előtt, az orra előtt lebegett.

Rebbent a nő pillája. Épphogy néhány millimétert. A tulaj észre sem vette, csak hozzáfűzött egy kényszeredett bókot felszólító mondatához:

– Sok boldogságot!… – Csikorogtak a szavak, mint murvadarabok a lovak patkói alatt.

– Másfél óra tényleg az egész, aztán kipakolom a krumplit, meg a hagymát, és szétválogatom a zöldségeket.

Bólintás volt a válasz.

Toporgott a nő a járdán. Lóbált egy piros fülű szatyrot, emelgette esetlenül. Úgy tartotta, mint valami bizonyítékot vagy igazolást, és a fönök intett a kezével. Legyintés volt inkább, mintha csak egy legyet lebbentene tova. A nő pedig hálás üzemmódba helyezte magát.

– Köszönöm. Fél óra a szertartás. Kettőre feleség leszek, fél háromra itt vagyok!

Azzal sarkon fordult, és elrohant.

A főnök nézett utána, megszívta a fogát. Ciccentett még párat, majd megfordította a táblát a bolt ajtaján: Mindjárt jövök, s azzal átballagott az út túloldalán lévő kocsmába, melynek ajtaján úgy dőlt ki a füst az utcára, mintha onnan fűtenék a világot.

“Odafent szépen, sorban kialudtak a csillagok.”

Ez az utolsó mondata Arthur C. Clarke, Isten kilencmilliárd neve című novellájának.

Ez az a novella, amelyik olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta vágyom arra, hogy tökéletesítsem magam e rövid műfajban.

Isaac Asimov, Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Philip K. Dick, Arthur C. Clarke.

Arthur C. Clarke halott.

Véget ért az alapítók kora.

Hajnalodik.

A Hipervándor egy iszonyatosan jó ötleten alapuló, borzalmasan elrontott forgatókönyv alapján leforgatott harmatos film.

Miért is?

Mert ugrani térben jó. Pofátlanul jó. Ennek irodalma olyan nagy, mint a távolság, amit térben át lehet ugrani.

Elrontott forgatókönyv. Hol van a történet? Hol van a bázis konfliktus? A jellemfejlődés? Készen kapunk mindent, és ettől érzem úgy, mikrózott a történet. Kicsit merev, a tányér meleg, a kaja benne félig hideg.

Harmatos, mert látványos amúgy, de éppen az tűnik el belőle, amitől egyedi lehetne: a tér. A tér a történetben, a tér az időben, a tér a fejünkben.

Kétdimenziós nekem ez a film. Kár érte… Ekkora ötltetet így eltolni….

AZ ALKUSZ

Láttam a hőst a járdán.

Van a kerületben, ahol dolgozom, egy szex bolt. Van egy másik is, meg egy harmadik, de ez most mindegy, mert ez az történet az egyik bolt előtt játszódott.

Állt a lány az üzlet előtt. Farmert viselt, lábán fűzős cipőt, pólója fehér volt, halványkék dísze kopott felirat. Tekintetét a magasba emelte, mintha csak a légkör határát szemlélné, pedig csak a föléje tornyosuló kalapos férfi száját figyelte, amint rekedtes torokhanggal immáron harmadszor tette fel ugyanazt a kérdést.

– Haú macs?

Nézett rá a lány értetlenül, bánatos barna szemmel.

– Haú macs, bébi?

A vállát rángatta a lány.

– Dujú ándörsztend mí? – folytatta a kalapos ötvenes, majd felemelte egyik kezét. Ujjait szétnyitotta, amennyire csak tudta. – Fájv?

Rebbent a lányt szeme, emelte ő is a kezét. Mindkettőt. Mint a sült szalonna hasábjai, nyíltak szét az ujjai.

– Tíz! Tízezer! Érted? Nem öt, hanem tíz!

– Fájv?

– Ne csináld már… – szólt a lány. Előrehulló hajtincsét kisöpörte a szeméből. – Tízezer! Mutatom, látod? Tíz! Nem öt!

– Ten?? – kerekedett el a kalapos szeme, és már ő is tíz széttárt ujjal állt a járdán.

Mintha valami üveget tapintanának, amely kettőjük közé ereszkedett.

– Tíz – dacolt a lány. – Megdolgoztam érte!

– Ten…

– Tíz,… és ez még nem is olyan sok, ha tudnád…

A férfi mozdult előbb. Gyűrött bankóköteget vett elő zsebéből, kihajtott a kupacból egy tízezrest. A lány is mozdult azonnal, mohón kapott a pénz után.

– Tíz, látod! – tartotta boldogan a magasba, s mielőtt belibbent volna az üzlet ajtaján, kacéran visszaszólt. – Köszike!

A férfi elmosolyodott, szemével végigsimított még egyszer a lányon, majd megigazította fején a kalapot, és méteres léptekkel elindult a körút felé.